Épp most nevezték ki Önt az Evangelizációs Dikasztérium tagjává, XIV. Leó pápa franciaországi útjának előestéjén. Ha le kellene írnia neki kevés szóval a francia egyházat, amivel találkozni fog, mit mondana neki?

A francia egyházat teljes átalakulásban fogja találni. Meg kell szoknunk, hogy kevés pap van, akkor is, ha reménykedünk abban, hogy lesznek új belépők a szemináriumokba. A papok számának csökkenése még korántsem ért véget. Ez a csökkenés az elvándorlásnak, a nyugdíjazásoknak és haláloknak köszönhető, ami sok generációt érintett az évek során. Az egyház hordozta a sokk nehéz terhét is, amit a szexuális és lelki erőszaktételek felfedése okozott, valamint a néhány, egykor ígéretes alapítványnál és egyházi közösségnél felbukkant csalások.

Tehát egy olyan egyházról van szó, aminek átalakulóban van a lelkipásztori modellje, olyan egyház, ami egy ideje keres, különböző tapasztalatokkal, amik szerintem jelentősek és ígéretesek. Ott van buzgóság, lelkesedés, és vágy, hogy hirdessék az evangéliumot. Az egyház egyre tisztábban lát, egyre kevésbé naiv, egyre kritikusabb saját magával szemben és a saját felépítésével szemben. Ily módon képesebb lesz befogadni azokat, akik azért jönnek, hogy keressék Krisztust és még hitelesebben szolgálják Őt.

Ugyanakkor a világtörténelemben olyan időket élünk, amikor a jövőért való aggódás győz a remény fölött. Az utóbbi két vagy három év újdonsága, hogy ami valamikor biztosra vehető volt – mint pl. az egyszerű hitvallás, Krisztus nevének ismétlése, szemlélni Krisztus személyét -, azt ma sok katekumen és bérmálkozásra készülő főleg fiatal úgy éli meg, mint valami nagyon sokatmondó és fényt árasztó dolgot.

Ebben az átalakulásban az Egyháznak milyen gyümölcsei látszódnak már?

Természetesen a katekumenek, de más, igazi testvéri kapcsolatok az egyházmegyék és plébániák szervezetében, megújult lelkipásztori szemléletmódok és a hit mélyebb megértésének keresése. Ma már nem lehet többé bízni egy keresztény „örökségben”, amit kaptunk, ahogy levegőt veszünk. Meg kell erősíteni belsőleg a keresztényeket, hogy valóban szabadok legyenek Krisztus lelki szabadságában. Sok keresztény például felfedezte annak örömét, hogy vezethetik az imát: nem azért, hogy elvegyék a pap helyét, hanem hogy teljes mértékben gyakorolják ’a hívek közös papságát’.

Ez segít abban is, hogy még jobban tisztázzuk azt, ami a felszentelt szolgálat – püspökök, papok, diakónusok – jellemzője, az intézményesedett szolgálat kérdése mellett. Újra felfedezzük a keresztelési papságot, a hívek közös papságát, mint az egyház igaz főszereplőjét. Azt gondolom, ez volt a legjelentősebb fejlődés az utóbbi tíz évben, és ez nagyon ígéretes.

Hogyan magyarázza az ellentmondást egy olyan Franciaországról, amit erősen szekularizáltnak írnak le és mégis el van bűvölve a vallástól, ami ismétlődően felbukkan a nyilvános vitákban?

Ez valóban egy francia paradoxon. Franciaország szekularizált, de ami jellemzi, az az, hogy a modern Franciaországot Istentől kapott autonómia iránti vágyban építették, ami a szekularizáción túl megy. Van egy akarat, hogy Istenen kívül építsük fel magunkat, és még Jézus Krisztus Istenén kívül is egy nagyon jellegzetes módon.

 Azt gondolom, ez Izrael Istene kinyilatkoztatásának része, aki úgy nyilatkoztatja ki magát, hogy ellentmondást kelt: ez egy pillanat a történelemben, nem a végső szó. Ezért nem meglepő, hogy nagy érdeklődés és figyelem kíséri ezt. Nemrég láttuk ezt: Ferenc pápa halála és Leó pápa megválasztása rendkívüli érdeklődést keltett Franciaországban.

A franciák észreveszik, hogy a keresztény hit a szabadság iskolája. Ösztönösen megértik a szabadságot autonómia és emancipáció kifejezésekben, mégis fel lehet fedezni, hogy nagyobb a szabadság az egyetértésben, az elfogadásban, a vendégszeretetben, a mások iránti nyitottságban és még egy bizonyos függőségben Istentől is, ami végülis felszabadít. Franciaországban ez a kettő egyidejűleg létezik: az emancipáció iránti igény és ugyanakkor annak a gazdagságnak a tudatossága, amit az istenhit felkínált és ma is felkínál.

Hogyan értelmezi a katekumen jelenséget: mint a missziós vitalitás indikátora vagy óvatosan kell kezelni?

Mindenekelőtt Istentől való ajándékként látom, mint egy bátorítást. Ez nem egy kivételesen sikeres akció eredménye: nem találtunk egy csodás megoldást. Inkább azt gondolom, hogy ezek a katekumenek Isten ajándéka, akiket azért adott nekünk, hogy bátorítsanak minket a lelkipásztori átalakítás munkájában, és annak a módnak a megtisztításában, ahogy az egyházra tekintünk. Amikor leveleiket olvasom, két dolog ötlik szemembe. Az első az, hogy a Krisztussal való találkozás vezető ereje az új életmód felfedezése: békében, a mások felé való nyitottságban, kilépve a megbántottságból és a haragból, a reményben. Kevesen fejezik ki vágyukat, hogy „újra felfedezzék a régi Franciaországot”: amit ehelyett látok, az egy más életmód felfedezése, néha meglátva a hozzánk közel állók tanúságtételében, néha pedig a szenvedés, vagy egy váratlan találkozás által felfedezve.

A második pedig, hogy ők nagyon könnyen elsajátítják a Szentírás és a liturgia teológiai nyelvét. A bűnről nem egyszerűen úgy beszélnek, mint egy erkölcsi hibáról, hanem „valami lényegesnek a szem elől tévesztéséről”, mint egy belső elutasítása annak, aminek a hiábavalósága hirtelen nyilvánvalóvá válik. Szent Páltól és a liturgiából vett szavakat használnak, pl. „rabszolgaság”. A lelki tapasztalataik ereje, amit megélnek, vezeti őket, hogy újra megtalálják az első keresztények nyelvét. Ez egyben egyszerű és nagyon erős.

Milyen módon alakították ezek a levelek azt, hogy hogyan tekint a misszióra és az evangélium hirdetésére?

 Sok éven át úgy gondoltam a misszióra, mint hogy van bátorságunk „eladni a termékünket” olyan embereknek, akik nem ismerik, vagy nem érdekli őket. Fokozatosan megértettem, hogy a misszió azt is jelenti, hogy oda küldenek minket, ahol vagyunk, magunkra venni és Isten elé vinni az egész emberiség sorsát.

A misszió sikerét nem az emberek száma mutatja, akik beléptek a „klubba”, ami az egyház. Ez hozzátartozik a kereszt misztériumához: elfogadjuk, hogy egyesülünk Krisztussal abban, hogy hordozzuk az emberiség sorsát, és az Atya úgy válaszol, ahogy akar. Keresztényként kell viselkednünk ott, ahol vagyunk, elevenséggel és igazsággal, bízva abban, hogy Isten műve beteljesedik, elvezetve az embereket az élet teljességéhez.

A pápa látogatására választott téma: „hogy a világnak élete legyen”. Ez azt jelenti, hogy szabadon beszélhetünk életünk forrásáról, felismerve, mit ad nekünk Jézus, és mi az amit csak Ő tud adni, és tanúságot téve arról az ajándékról, amit a szentségekben ünnepelünk és amit meg kell élnünk minden találkozásban, a társadalmi életben is.

Hogy öltött formát a Reimsben indított missziós reform és mik az első gyümölcsei?

Konkrétan idén kezdtem el egy sor lelkipásztori látogatást, amit eddig nem tudtam teljes egészében elvégezni, mert a püspöki konferenciában voltam elfoglalva, és így gyakran voltam az egyházmegyén kívül. Elkezdtem időt tölteni a különböző missziós területeken: eddig kettőt látogattam meg a 11-ből. Még messze vagyok attól, hogy kész legyek, de jövőre még nagyobb intenzitással folytatom. Előnyt akarunk kovácsolni a szinodális folyamatból is, amire meg vagyunk hívva, hogy érthetően elmondjuk, értékeljük és elmélyítsük azt, amit tapasztalunk.

Hálásak vagyunk, hogy a Saint-Martin Közösség beleegyezett, hogy átvesz egy új missziós területet, amit úgy szereztünk, hogy kettéosztottunk egy területet, ami túl nagy volt, és kimondottan azért jött, hogy magáévá tegye lelkipásztori projektünk alapvető meglátásait. Ez új lendületet ad majd a kezdeményezésünknek.

Összefoglalva, azt gondolom, az alap meglátásainkat helybenhagyták. Lehetővé teszik számunkra, hogy missziónkat úgy végezzük, hogy ne nyomjon el a terület nagysága és a papok csekély száma, akik ott kell hogy dolgozzanak.

Ugyanakkor erőink gyengébbek annál, amit elképzeltünk: a papok és diakónusok száma kisebb mint amit reméltünk, a magunk elé kitűzött célokhoz képest is.

Hogyan gondoskodott arról, hogy a Reimsben hat évvel ezelőtt elkezdett missziós átalakulás nem lett csupán egy szerkezeti reform? És milyen gyümölcsöket lát ma?

A kísértés, hogy azt higgyem, a változást végre lehet hajtani elsődlegesen szerkezeti reformokkal, gazdálkodási technikákkal vagy kommunikációs stratégiákkal, az egy általános emberi gyengeség.

Konkrét eredményekre van szükség, de először rendbe akartuk tenni a pap három „muneráját”: tanítás, szentelés, kormányzás.

Túl gyakran, legtöbb időnket a kormányzásra fordítjuk – vagyis adminisztrációra. Aztán szentelődünk, mert ünnepeljük a szentségeket, míg a hirdetés akkor, „amikor van idő”. Namármost, a teológiai sorrend fordítva van: először jön Isten ígéretének a hirdetése – az élet, szabadulás és vigasztalás igéje; aztán jön a szentelés; végül a kormányzás. Kormányozni nem egyszerűen annyit jelent, mint adminisztrálni vagy irányítani. Azt jelenti, hogy támogatjuk a keresztényeket, hogy teljes mértékben növekedhessenek Isten útján járva. Tovább kell könnyíteni adminisztratív és intézményi szervezeteink működtetésén, hogy még jobban rendelkezésre tudjunk állni az Ige, a szentségek és a találkozások tekintetében, amelyekben együtt tudunk növekedni.

(Fides hírügynökség)