Azon kaptam magam, hogy ott misézek a Szent Péter Bazilika kupolája alatt Péter utódjával együtt. Az egyház pásztora közelében, mégis messze a nyájtól, amit az Úr rám bízott. De éppen ez a helyzet adatott nekem, hogy megtanuljam nem úgy megélni a távolságot, mint egy leküzdhetetlen elkülönítést, hanem inkább mint egy hidat, ami közelebb visz Krisztusban.

A szentek közösségében és a szentségek kegyelmében, főleg az Eucharisztiában, valóban egyek vagyunk, akkor is, ha láthatóan nem lehetünk azok. Ami a szemnek távolságnak tűnik, a hitben közösség lesz.

A húsvéti vigíliát szombaton napnyugta után ünnepeljük, amikor a bibliai hagyomány szerint az új nap kezdődik: ez a határ éjszaka és fény között. Ez egy olyan éjszaka, amit egy visszatükrözött fény világít meg, amilyen a hold fénye, ami felidézi a Szűzanyát. Ahogy a hold visszaveri a nap fényét, úgy mutat rá Ő minden élet forrására: Fiára, Jézus Krisztusra, valóságos Istenre és valóságos emberre.

Máté evangéliuma elvisz bennünket a hét első napjának hajnalához. Az asszonyok elindulnak a sírhoz, ahol elhelyezték az Úr testét. A férfiak megtették, ami számukra lehetséges volt, azt, hogy eltemették; az asszonyok azt hozzák, ami a szívből jön: szánalom, hűség, kitartó szeretet, még a halállal szemben is.

És íme, nagy földrengés támadt. Egy felkavaró jel, ami megrázza a földet és a szíveket, ami széttöri a fájdalom zárját és megnyílik Isten megnyilvánulására. Az Úr angyala leszáll az égből, elhengeríti a sziklát és ráül: ami véglegesen lezártnak tűnik, azt az isteni hatalom kinyitja. Az őrök, akiket azért állítottak oda, hogy őrizzék a halált, úgy maradnak ott mint akik maguk is meghaltak.

Az angyal hirdeti: „Ne féljetek! Tudom, hogy Jézust keresitek, a megfeszítettet. Nincs itt. Feltámadt… előre ment Galileába; ott majd találkoztok vele.”

Így zárja a hirdetést: „Íme, megmondtam nektek”. Ez a remény beteljesedése: amit utolsó eseményként vártak, nyilvánvalóvá válik a történelemben. Ahogy a betániai Márta monda: „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon”.

Ezt a ”jövőbeli” feltámadást együtt kell szemlélnünk a már jelenlévő titokkal: a feltámadással, ami a hívő életében működik a kegyelem által.  A feltámadt Krisztusban az új élet már elkezdődött, ha még csak próbákon megy is át.

Az asszonyok sietve elhagyják a sírt – a halál és sötétség emlékét – és így átmennek az éjből a nappalba. Félelemmel és nagy örömmel futnak: nem bénító félelemmel, hanem szent aggodalommal, ami megnyílik a hitre. Ez az új élet viselkedésmódja.

És még mielőtt elérkeznének a tanítványokhoz, maga Jézus jön velük szemben. E szavakkal: „Üdv nektek!” élve és valóságosan megmutatja magát. Ők közelednek hozzá, átölelik lábait és imádják őt: ez konkrét tett, ami tanúsítja a feltámadás valóságát és megalapozza az egyház hitét. A Megfeszített a Feltámadott: az aki messzinek tűnt, nagyon közelinek bizonyul, megközelíthető a hitben és a szentségi jelekben.

Ő, a halál legyőzője, kezdeményez és elküld: „Menjetek és mondjátok meg testvéreimnek, hogy menjenek Galileába: ott látni fognak engem”. Galilea a kezdet, a hívás, a konkrét élet helye: ott várja a Feltámadott az övéit.

Kedveseim, számunkra is van egy „Galilea”: az a nap lesz, amelyen, ha Isten is úgy akarja, találkozhatunk. De már most is, ezalatt a kupola alatt, amely emlékezetünkbe idézi az egyház egységét, és míg messze vagyok tőletek, tudom, hogy Krisztusban valóságosan egyek vagyunk.

Az élő és feltámadt Krisztusban a közelség és távolság átalakul. Csak Ő marad, aki egyesít minket, őriz minket és vezet minket, amíg egyesülhetünk mint egy nyáj egy Pásztor vezetése alatt.

Dominique Joseph Mathieu OfmConv bíboros *

(Agenzia Fides 6/4/2026)

* Teheran-Ispahan érseke