Pápai Missziós muvek
HITTERJESZTÉS MŰVE
PONTIFICIUM OPUS
A PROPAGANDA FIDEI


„… hogy az Evangélium minél jobban elterjedjen…”
Pápai logó
 
 
 
 
Misszió
Vatikáni dokumentumok
A Pápai Missziós Művek
Hírek, cikkek, archivum
Média
Támogatások

Amint engem küldött
az Atya,

úgy küldelek én is
    titeket (Jn 20,21)

MISSZIÓ
     ÚJ EVANGELIZÁCIÓ

II. János Pál pápa


az egyetemes
    misszió pápája

Kezdőlap arrow Hitterjesztés Műve arrow Magyar misszionáriusok tegnap és ma arrow Egy magyar misszionárius halálára - P. Nemes Ödön SJ emlékezete
Egy magyar misszionárius halálára - P. Nemes Ödön SJ emlékezete

Image

Nemes Ödön atya 2011. augusztus 19-én, pénteken hajnalban elhunyt.
Misszionáriusi életéről honlapunk „Magyar misszionáriusok tegnap és ma” c. rovatában olvashattunk.

Az alábbiakban részleteket közlünk Nemeshegyi Péter atyának a www.jezsuita.hu oldalon megjelent megemlékezéséből.




Hatvanhét éve ismerem Nemes Ödön jezsuita rendtestvéremet.

Először 1944. október 4-én találkoztam vele a hűvösvölgyi Manrézában. Abban az évben az akkor 18 éves Nemes Ödi volt az első a novíciusok közül, aki július 30-án átlépte a noviciátus küszöbét. Ezért ő volt évfolyamunkban a "vocatione maior", vagyis az "előbb hivatott". Ez azt jelentette, hogy amikor a novíciusok csoportosan végeztek valamilyen feladatot, akkor a "vocatione maior" számított elöljárónak, akinek engedelmeskedni kellett.

Ödi jezsuita hivatásának keletkezéséről a következőket mondta. Gimnazista korában  Budapest külvárosában dolgozott, és szegény munkásgyerekekből cserkészcsapatot szervezett. A jezsuitáknál munkáspapként szeretett volna élni és gyárban dolgozni. A jezsuitáknak akkoriban Magyarországon az volt a hírük, hogy szegényesen élnek, és szigorúan megtartják a szerzetesi szegénységet. Több jezsuitáról pedig tudtuk, hogy nagyon eredményesen dolgoznak a szegények között. A leghíresebb Kerkai Jenő atya volt, aki az elhanyagolt agrár-ifjúságot karolta fel országos KALOT mozgalmával. Tornyos Gyula atya pedig Budapesten látogatta a nyomortelepeket, és igyekezett felrázni a Mária Kongregációk ifjúságát, hogy törődjenek a szegényekkel. Ödit ilyenfajta lelkület mozgatta.

Noviciátusunk két éve nagyon viharos volt. 1944 októberében még rendesen elvégeztük a 30 napos nagy lelkigyakorlatot, de karácsony estéjén a szovjet hadsereg elfoglalta a budai Manrézát. A közelben megrekedt a front, és a Manréza épülete ágyútűzbe került. Ezért jezsuita elöljáróink elhatározták, hogy a 25 első- és másodéves novíciust leküldik Kalocsára, az ottani jezsuita kollégiumba…

A novíciusok kalocsai tartózkodása májusig tartott. Ekkor Kovács Jenő atya kiadta a parancsot, hogy utazzunk vissza a budai Manrézába… Mi, akkori novíciusok, sohasem fogjuk elfelejteni az akkori Budapest látványát. Mi lett ebből a szép városból? De amikor végre megérkeztünk a Manrézába, és bementünk a noviciátus kápolnájába, a kápolna májusi virágdíszben pompázott, és mi úgy éreztük, hogy az Úristen a tenyerét tartotta fölöttünk, és azzal oltalmazott és oltalmaz.

Mi elsőévesek még másfél évig éltünk a Manrézában… 1948-ban azonban, a kommunista párt hatalomátvételével, elkezdődött az egyházüldözés. Közben megérkezett a római általános rendfőnöktől a rejtjelezett üzenet: "Alajos és János" (vagyis a teológia hallgatók, akiknek védőszentje Gonzága Szent Alajos, és a filozófia hallgatók, akiknek védőszentje Berchmans Szent János) menjenek vakációra." Ez azt jelentette, hogy a skolasztikusok próbáljanak kiszökni külföldre…

Azok, akiknek sikerült a szökés, összegyűltek Innsbruckban, ahol felkészültünk a filozófiai tanulmányokat lezáró "de universa philosophia" vizsgára. Közben, persze, mindegyikünk arról gondolkodott, hogy ez utáni jezsuita élete miként fog alakulni. A mi noviciátusunkban nagy volt a missziós lelkesedés. Hiszen a jezsuiták fő feladata, Szent Ignác szerint, a keresztény hit terjesztése. Tudomásunkra jutott az is, hogy a római Általános Rendfőnök azt üzente, hogy bármelyik jezsuita rendtartományhoz tartozó fiatalok jelentkezhetnek a japán misszióba. Japán a jezsuiták számára különösen szent terület, mert az első ember, aki Japánban Jézus nevét kiejtette, egy jezsuita volt: Xavéri Szent Ferenc, és a későbbi keresztényüldözésben több mint száz jezsuita szenvedett Japánban vértanúhalált. Noviciátusunk falát az ő képeik díszítették. Így történt, hogy a mi évfolyamunkból hárman, Nemes Ödön, Kiss Ferenc és jómagam, külön-külön jelentkeztünk az általános rendfőnöknél a japán misszióra, az előttünk, illetve utánunk jövő évfolyamokból pedig további hárman, Béky Gellért, Horváth Sándor és Bihari Zoltán.

Ödi már két évvel előbb, még Magyarországról, jelentkezett a kínai misszióba, de a kommunisták ottani hatalomátvétele miatt misszionáriusok oda már nem mehettek. Így jelentkezett ő is a japán misszióba. Jelentkezésének személyes motívumát egy interjúban így fogalmazta meg: "Ki akartam próbálni, hogy a Názáreti Jézus valóban a társam tud-e lenni az életemben. Ha az ember saját kultúrájában él, megszokott környezetében, ahol ismeri az embereket, másra is tud támaszkodni, ezért megpróbáltam olyan környezetbe kerülni, ahol senkit sem ismerek, és ott akartam megtapasztalni, hogy a Názáreti Jézus Krisztus valóban boldoggá tud-e tenni. Ha boldoggá tud tenni, akkor nyugodtan mondhatom majd másoknak is, hogy igen, ő élő személy, aki a te életedet is boldoggá tudja tenni. Először saját magamon akartam ezt megtapasztalni."

Nemsokára megjött az Általános Rendfőnök válasza: mindnyájunk jelentkezését elfogadta…. Így hát elbúcsúztunk egymástól: Ödi Japánba repült, én pedig néhány hónappal később Rómába indultam, és csak 1956-ban érkeztem Japánba.

Ödi nyelviskolás éveiről ő maga számolt be. A japán tanítás angolul ment, tehát feltételezte, hogy a tanulók tudnak angolul. Ödi viszont alig tudott angolul. Így hát eleinte lehetetlen helyzetbe került. Kilátástalan nagy igyekezetében úgy érezte, hogy megbolondul. Ekkor tette nagyon is jezsuitás elhatározását: 1949 novemberében a rendház templomában így imádkozott: "Uram, ha Te is úgy akarod, én most itt megbolondulok." Amikor sikerült kimondania ezt a felajánlását, minden megváltozott: lelkileg teljesen rendbe jött, és Japánban többé semmi problémája nem volt.

A jó Isten úgy megsegítette, hogy belejött az angolba is, meg a japánba is. Olyannyira belejött, hogy amikor befejezte a nyelviskolát az Eikó nevű jezsuita középiskolában egy évig angolt tanított a japán diákoknak.

Teljes lelkesedéssel vetette bele magát új feladatába. Élt, halt diákjaiért. 1955-ben Torontóban pappá szentelték. A teológiai tanulmányok után, 1956-ban, még egy évet az Egyesült Államokban töltött, ahol pszichológiát és lelki gondozást tanult.

Amerikából visszajövet Kóbéba küldték, a Rokkónak nevezett ottani jezsuita középiskolába, ahol nagyon eredményesen működött. Tizenegy évig tartó ottani működése során sok diákkal és szüleivel került mély barátságba. Sokat járt a diákokkal kirándulni, táborozni, úszni, hegyeket mászni, és több diákját elvezette a keresztény hithez.

Nekünk, magyar misszionáriusoknak Japánban az volt az egyik problémánk, hogy nem volt magyar útlevelünk, és ezért a tartózkodási engedély megújításával mindig nehézségeink voltak. Végül, tartományfőnökünk, Pedro Arrupe atya közbenjárására spanyol állampolgárságot és útlevelet kaptunk. Így Ödi 20 évig volt spanyol állampolgár, utána pedig kérelmezte és megkapta a japán állampolgárságot.

Ödi lelkesen és eredményesen működött a jezsuita középiskolákban, de mégsem volt egészen elégedett. Ezeknek az iskoláknak diákjai ugyanis aránylag jómódú családokból származtak, és Ödi a szegényekkel akart élni, és nekik akart szolgálni…. Ezt a vágyát azonban újra keresztezte, hogy 1968-ban kinevezték a tokiói jezsuita skolasztikátus rektorának. Így hát a japán kispapok egy ideig "magyar uralom" alatt álltak. Én voltam a dékán, japánul "bucsó", Ödi volt a rektor, japánul "incsó".

Ödi nem elégedett meg azzal, hogy a rektori teendőket ellássa. Nagy ügybuzgalmában hittanuló csoportokat szervezett, amelyeket a keresztségre készített elő, megszervezte a különböző szerzetesrendekben rendtagjaikat képező férfi és női szerzetesek tanulmányi csoportját, igyekezett apácarendeket a 2. vatikáni zsinat új szellemébe bevezetni, egy alkalommal csupa apácából álló csoporttal európai tanulmányi körútra ment, egyre inkább belekapcsolódott a Keresztény Élet Közösség nevű jezsuita világiak mozgalmának működésébe, amelynek később éveken keresztül nemzeti titkára volt. Japán könyvek írásába is belekezdett. Egy japán kispap segítségével lelki magyarázatot írt Lukács evangéliumához.

Ödi rektori működése közben véget ért, és 1986 körül végre a tartományfőnöktől megkapta az engedélyt, hogy kiköltözzék két másik jezsuitával Tokió legszegényebb városrészébe, a szegények közé. Itt elsősorban sérült gyermekekkel, illetve azok szüleivel foglalkozott, és börtönöket látogatott.

A szegényekkel való foglalkozás mellett Ödi teljes energiával belevette magát a jegyesoktatásba. A japán püspökök ugyanis megengedték, hogy azok az istenhívő nem keresztények, akik óhajtják, katolikus templomban tarthatják esküvői szertartásukat. A jezsuiták tokiói plébániáján nagyon lelkiismeretesen kezdtek hozzá a jezsuiták ezeknek a jelentkezőknek a felkészítésére. Ödi nyolc éven keresztül egyik csoportot vezette a másik után, 25-25 résztvevővel. A kurzus végzői közül kevesen keresztelkedtek meg, de házas életükre nagyon jó hatással volt ez a felkészítés. Ödi könyvet is írt japánul, amelyben ezt a kurzust kidolgozta.

Ödinek sok könyve jelent meg japánul. Ő maga így nyilatkozott ezekről a könyvekről: "Valamennyi könyvem csak összefoglalója az emberekkel kialakított kapcsolataim során több éven keresztül szerzett tapasztalataimnak. Foglalkoztam kis keresztény közösségekkel. Így kialakultak igazi mély szeretetkapcsolatok. A fiatalok azért jöttek össze, hogy együtt keressenek életcélt maguknak, a házaspárok azért, hogy a kapcsolatukat elmélyítsék, voltak idősebbek, akik a nyugdíjba vonulás utáni életüket akarták megkönnyíteni. Sok előadást tartottam nekik, azokból hat vagy hét könyv is lett. Van egy könyvem a lelkivezetésről, amely úgy született meg, hogy Japán különböző részeiben gyakran tartottam egyhetes kurzusokat papoknak és szerzetesnőknek a lelkivezetésről. Az előadásaim szövegét dolgoztam át. Írtam olyan könyvet is, amelyben kérdések és gyakorlatok segítségével próbáltam módszert adni arra, hogy hogyan találhatja meg valaki az életében az isteni gondviselést."

Ödi hosszú évekig nem látogatta meg Magyarországot. Teljesen azonosulni akart a japánokkal. Úgy gondolta, hogy misszionáriusként le kell mondania régi hazája iránti kötődéséről. A rendszerváltozás után mégis meglátogatta Magyarországot, és onnan visszatérve azt mondta nekem, hogy mégis jó dolog a régi hazánk iránti szeretetet ápolni.

Mikor 1993-ban újra ellátogatott Magyarországra, felkérte őt Bálint Lajos, gyulafehérvári érsek, hogy legyen a gyulafehérvári szeminárium lelki vezetője. Ödi Isten színe előtt megfontolta ezt a kérést, és arra a meggyőződésre jutott, hogy Isten azt akarja tőle, hogy hagyja el kedves Japánját, és segítsen az erdélyi kispapok nevelésében…. Ödi, szokásos energiájával, nekilátott a szeminaristák imaéletének emeléséhez.

Az erdélyi munka befejezése után Ödi már nem tért vissza Japánba, mert úgy érezte, hogy az újrainduló magyar rendtartomány felépítésében kell segédkeznie. Hamarosan kinevezték a rendtartományfőnök sociusának, és 1996-ban kinevezték a pasaréti Faludi Ferenc Rendház elöljárójának is.

Sociusi és házfőnöki tevékenységei mellett, Ödi megint belevetette magát apostoli munkákba. A magyarországi házas hétvége mozgalomban tevékenykedett, majd pedig A Semmelweis Ignác Egyetemen induló lelkigondozási szaknak lett igen aktív tanára. Egymás után jelentek meg, most már magyar nyelven, újabb könyvei, amelyekben a Krisztust követő életre igyekezett elvezetni olvasóit. Megjelent öt kötetes, Ima és élet című könyve, amely konkrét útmutatást ad a szent-ignác-i lelkigyakorlatoknak az életben történő végzéséhez. Megjelent Párbeszélgetés, Kapcsolatépítő munkafüzet jegyeseknek és házaspároknak című könyve, és végül megjelent igen népszerű könyve: Párbeszéd az öregséggel.

Könyvek írása és előadások tartása mellett Ödi fiatal szerzetesek számára is rendezett havi összejöveteleket, amelyek közöttük nagy népszerűségnek örvendtek. Szerzetes elöljárók számára is tartott rendszeres kurzusokat. Sokan jártak hozzá, szerzetesek is, világiak is, lelki vezetésre. Egy évig az újoncmesterként is működött a Sodrás utcai rendházban.

Egyre inkább kezdtek azonban jelentkezni nála a betegség jelei. Orvos ismerősei mindent megtettek, hogy gyógyítsák, eközben mindig dolgozott: barátai segítségével fordította házaspároknak szánt könyvét magyarra.

Az oxigén hiánya azonban egyre inkább gyengítette szervezetét… Lépcsőn már alig tudott járni. Felerősítésre kórházba került, és ott elhatározta, hogy kéri beutalását a pilisvörösvári Szent Erzsébet Idősek Otthonába. Ödi számára ez nagyon nehéz döntés volt, mert a Sodrás utcában még jártak hozzá emberek lelki vezetésre, és tudta irányítani a fiatal szerzetesek lelki továbbképzését. Még idén is kétnapos kurzust tartott jezsuita novíciusoknak a szerzetesi életről, és bár már csak suttogva tudott beszélni, örömmel hallgatták a résztvevők. Idős jezsuiták összejövetelén aztán bevallotta, hogy megkapta Istentől azt a kegyelmet, hogy jól érezze magát az idősek otthonában is.

Operációja után azonban már nem tudott felerősödni, sőt egyre inkább elgyengült. Halála előtt két nappal én áldoztattam meg őt, halála előtti estén pedig Forrai Tamás tartományfőnök. Egészen végig öntudatos volt. Amikor elbúcsúztam tőle, kétszer is kinyújtotta a kezét, hogy kezemet megszorítsa. Sejtettem, hogy ez végleges búcsúzást jelent. Suttogott akkor is, amikor Tamás atya megáldoztatta, de szavát már nem lehetett megérteni. Másnap hajnalban tért vissza Teremtő Urához.

Betegségében Ödi azt mondogatta, hogy halálának napja lesz életének legboldogabb napja. Nagyon erős hite volt, amelyet semmi kétség nem zavart. Adjon az Úr Isten fáradhatatlan szolgájának örök mennyei boldogságot.

Nemeshegyi Péter SJ

 
További írásaink

   5 éves a SZGYM

        AKTUÁLIS

MISSZIÓS
    RÓZSAFÜZÉR

 
 
HITTERJESZTÉS MŰVE
SZENT PÉTER APOSTOL MŰVE
SZENT GYERMEKSÉG MŰVE
MISSZIÓS UNIÓ
Célja, hogy támogassa a világméretů evangelizációt, és az egyetemes missziós lelkület terjedését.

Célja, hogy erősödjön és növekedjen a missziós- és bennszülött papság képzésének lelki és anyagi támogatása.
A gyermekeket és kamaszokat hívja a misszió kalandjába, hogy felébressze bennük a missziós lelkületet, támogassa a keresztény szolidaritás iránti nyitottságukat.
Célja, hogy a papok és szerzetesek között a missziós lelkület elmélyítésével növekedjen a hivatások száma.
 
   
   
     
H-1223 Budapest, Jókai Mór u. 14. Tel/Fax: (+36 1) 226 4610 • E-mail: pmmmisszio@gmail.com
honlapkészítés