Pápai Missziós muvek
PÁPAI MISSZIÓS MŰVEK

PONTIFICIE OPERE MISSIONARIE
PONTIFICAL MISSION SOCIETIES
Pápai logó
 
 
 
 
Misszió
Vatikáni dokumentumok
A Pápai Missziós Művek
Hírek, cikkek, archivum
Média
Támogatások

Amint engem küldött
az Atya,

úgy küldelek én is
    titeket (Jn 20,21)

MISSZIÓ
     ÚJ EVANGELIZÁCIÓ

II. János Pál pápa


az egyetemes
    misszió pápája

Kezdőlap arrow Misszió arrow Mi a misszió? arrow Az Ad gentestől a mai missziós irányzatokig
Az Ad gentestől a mai missziós irányzatokig

Image

Folytatva a korábbi cikkünkben felvetett kérdés vizsgálatát a misszió és az (újra)evangelizáció kapcsolatáról, most Német László püspöknek, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola által rendezett tudományos konferencián (2005) elhangzott előadásában felvetett gondolataiból válogattunk.



A II. Vatikáni zsinat Ad gentes kezdetű missziós dekrétum meghatározó szerepet játszik a modern katolikus missziós tanításban. A missziós határozatot hosszú és nagyon alapos munka után előkészítő munka után fogadták el a II. Vatikáni zsinat utolsó előtti napján. 1965. május 28-án VI. Pál pápa jóváhagyta az előkészítő bizottság által benyújtott és alaposan átdolgozott szövegtervezetet, amelyet a pápai jóváhagyás után átadtak a zsinati atyáknak. További konzultációk és változtatások után a zsinat missziós határozatát a végleges szavazás után fogadta el 1965. december 7-én VI. Pál pápa. A 2399 zsinati atya közül 2394 igennel szavazatott, csak 5 szavazat volt a határozat elfogadása ellen. Ahogy ezt az idevágó irodalom találóan megjegyzi, a végső szöveg nagyon is kompromisszumos jellegű. Valójában az akkori vezető missziós iskolák tanainak egy többé-kevésbé jól sikerült szintéziséről beszélhetünk.

A zsinati dekrétum szerint a missziós tevékenység rendszerint olyan területen folyik, melyet a Szentszék missziós területnek nyilvánít (földrajzilag meghatározott terület); ehhez hivatalos küldetés kell (elvileg a Szentszéktől, de ez delegálva van püspököknek, szerzetesrendi elöljáróknak); e tevékenységnek sajátos célja az Evangélium hirdetése és az egyház meggyökereztetése olyan népek és csoportok körében, melyekben az még nem honosodott meg. Ennek a teológiai-egyházjogi szemléletnek köszönhetően akkoriban még bátran feloszthattuk a világot missziós és nem missziós területekre. Magyarország - épp úgy, mint az akkori európai országok és püspökségek nagy része - a „nem-missziós” területekhez tartozott.

A krízis ideje

Ha röviden jellemezni szeretnénk a zsinat utáni évek missziós teológiáját és munkásságát, akkor azt válságidőszaknak kellene minősítenünk. Ennek a válságnak különböző okai voltak. A missziós munka évszázadokig a nyugati nagyhatalmak kolonializmusával kapcsolódott össze. Miután azonban már majdnem minden állam elnyerte függetlenségét, a helyi egyházak is igyekeztek mind jobban saját lábukra állni. Így történt, hogy Bangkokban, egy missziós világkonferencián a harmadik világ képviselői a nyugati missziós erők bevetésének moratóriumát (ideiglenes vagy végleges leállítását) követelték. Szerintük már túl sok nyugati misszionárius volt országaikban, ezen szerettek volna változtatni. De a politikai helyzet is annyira megváltozott, hogy az újonnan függetlenséget nyert országok lassan, de biztosan kezdték bezárni kapuikat a külföldi missziósok előtt (Indonézia, India, de a legkirívóbb példa mindenképpen Kína).

A nem keresztény vallások zsinati felértékelése, e felértékelés teológiai megalapozása is mind több problémát okozott a nyugati keresztény teológusok között, illetve a hívek szélesebb köreiben is. Ha ezek a vallások is az üdvösséghez vezethetnek bizonyos körülmények között, akkor mi értelme van a missziós tevékenységnek?

A zsinat tanítása a lelkiismereti szabadságról és az ember méltóságáról sajátos fejleményekhez vezetett a missziós felfogásban. Ennek a tanításnak a fényében sokan megkérdőjelezték az egyház missziós tevékenységét. Hogy egyeztethető össze ez a tevékenység az egyes ember lelkiismereti szabadságával? Van-e joga az egyháznak más kultúrák és vallások képviselőinek a saját tanítását hirdetni?

Az egyház szerepe és célja a missziós munkát illetően ugyancsak kérdéseket vetett fel. Mi a célja az egyház missziós munkájának? Emberibb világot teremteni, az embereket boldogabb élethez segíteni a fejlődés, a technológia, a jólét támogatásával? Vagy pedig összpontosítson az egyház továbbra is csak a szigorúan értelmezett vallási, igehirdető munkára?

Pozitív fejlemények

Ennek a viharosnak mondható korszaknak egyik látható és - szerintem - pozitív eredménye, hogy a mai missziós teológia tudatosan kerüli a „pogány” jelzőt vagy főnevet. Ezt a tendenciát megtalálhatjuk a Tanítóhivatal utolsó nagy missziós enciklikájában is, II. János Pál pápa Redemptoris missio kezdetű iratában.

Pozitív fejleménynek számíthatjuk a missziós tevékenység egy további kérdése kapcsán kibontakozott teológiai kutatásokban elért eredményt is. A kérdést pedig így lehetne megfogalmazni: hol vannak akkor ma a missziós területek? Érvényes-e még az a felfogás, amely szerint, ha misszionáriusok „misszióba” mennek, akkor misszió alatt valamely nem európai államot kell értenünk? Lehet-e még földrajzilag meghatározni a missziós területeket, vagy inkább más kritériumokat kell találnunk?

VI. Pál pápa kétségkívül a 20. század egyik legnagyobb pápája volt. Ő volt az, akinek irataiban - prófétai éleslátással - ritkábban fordul elő a missziós, evangelizációs tevékenység földrajzi meghatározása, és inkább olyan konkrét emberi csoportokról beszél, amelyekhez az evangelizációs, missziós tevékenység szól. Itt tehát egy nagyon finom irányváltozást vehetünk észre: nemcsak egyházjogi döntésekről van szó (a Szentszék dönt, hol van missziós terület), nemcsak földrajzi kategóriákban beszélünk a missziós munkáról, hanem antropológiai-szociológiai, valláshelyzeti értelemben is. A missziós munka központjában a mindenkori, történelmi ember áll, aki természetesen előtte is fontos volt a missziós munka számára, de nem ilyen értelemben. A missziós tevékenység ott fejlődik ki, vagy ott gyakorolják, ahol erre a konkrét ember vagy emberek rászorulnak, a földrajzi területtől függetlenül, legyen ez Franciaország, Magyarország, vagy Kína.

Ezekben az időkben merült fel az a kérdés is, hogy mi a missziós munka célja. Milyen célt szolgáljon a missziós tevékenység, és hogyan valósítsuk meg a missziós küldetést?

Az egyházra irányuló (ekkleziocentrikus, tehát egyházat alapítani ott, ahol ez még nincs, vagy nem eléggé önálló) válaszok nem elégítették ki a teológusokat, mert új helyi egyházak felépítésére mind ritkábban adódott lehetőség. Ha az egyház missziós tevékenységének a célja új helyi egyházak felépítése, akkor nem foglalkozik-e csak önmagával és a saját struktúráival? Mi van akkor az egész világgal, akihez a küldetés szól? Hiszen Isten az egész világ megváltásán munkálkodik, és nem csak egy választott kis csoportot szeretne országában látni. Ami azonban ugyancsak igaz: ennek a választott csoportnak élő szentségként kellene tanúságot tennie az isteni megváltói tervről és - amennyiben lehetséges - ezt a tervet konkrét tevékenységével előre mozdítani.

Az idők folyamán mind jobban az Isten országának a fogalma került a missziós gondolkodás központjába. Ha az Atya elküldte a Fiát, Jézus Krisztust, mint a szentháromsági misszió legtökéletesebb kifejezését, akkor mindaz, amit a Fiú tett, valamilyen módon kapcsolatban volt az ő missziójával. Jézus Krisztus központi témája pedig az Isten országa volt, ezt az országot hirdette szavaival, tetteivel, egész életével. Legyen ez az egyház missziós tevékenységének központi témája is! E felfogás kifejezést nyert már az Evangelium nuntiandiban (EN 8). Ezt azért tartom fontosnak, mert az Isten országa fogalom önmagában véve sokkal szélesebb, mint az egyház fogalma. Rámutat arra is, hogy az Isten országa és értékei jelen vannak a különböző kultúrákban és nemzetekben már a missziós munka elkezdése, vagy a misszionárius megérkezése előtt is.

Isten országának tulajdonságai köze tartozik, hogy az ember ebben az országban felszabadulást és üdvösséget találhat (RM 14). Ezzel a mondattal rámutat a dokumentum arra, hogy a missziós munka az egész emberrel foglalkozik, az egész embert kívánja érinteni. A missziós tevékenység horizontális síkon, a konkrét életkörülmények között felszabadulást ad a bűn, a szegénység, a betegség rabságából, békét, igazságosságot, szolidaritást, a környezetvédelem fokozott gyakorlását sürgeti és valósítja meg. Vertikálisan pedig az örök üdvösséghez vezet.

De a mind gyakrabban hangoztatott véleményekkel ellentétben a katolikus felfogás szerint nem lehet Isten országáról csak általános körvonalakban és evilági síkon beszélni: béke, szolidaritás, testvériség értelmében. Isten országáról csak Jézus Krisztussal és az egyházzal összefüggésben lehet beszélni. A Redemptoris missio világosan leszögezi, hogy Jézus Krisztus az egyedüli megváltó, mindenki számára, minden időkre és az egész teremtés részére (RM 4–6). Őt hirdetni megtiszteltetés, de egyben feladat is. Az egyház Isten országa szolgálatában áll, nélkülözhetetlen az isteni tervben, mert a szentségek és a közösség szolgálata által már most konkrétan megjeleníti ezt az országot. Az a tény, hogy Isten országa csak a jövendő világban fog teljességben megvalósulni, tehát hogy egy eszkatológiai valóságba nyúlik (EN 27), nem csökkentheti a missziós vagy evangelizációs törekvések erejét.

A Jézus Krisztus és az Isten országa melletti tanúságtétel nem sérti senki szabadságát. Mint ahogy ezt az Ad gentes, az Evangelium nuntiandi és a Redemptoris missio is világosan aláhúzzák, csak Krisztushoz méltó módszerekkel szabad az Evangéliumot hirdetni, tiszteletben tartva mások lelkiismereti jogait és szabadságát (RM 8). A missziós munka legmélyebb forrása pedig az az öröm, amely az élő hitből fakad, és arra késztet, hogy ezt a hitet továbbadjuk (RM 11).

Az évtizedekig tartó teológiai fogalmak tisztázási folyamatának egy további fontos eredménye a „misszió” főnév használata és jelentésének tartalmi tisztázása. II. János Pál pápa szerint az egyháznak egyetlen, állandó missziós küldetése van, amely háromféleképp valósul meg. A felosztást meghatározó kritérium pedig azon a tényen nyugszik, hogy kikhez szól a küldetés.

A misszió első formája az ad gentes (minden nép) felé irányuló hirdetés,

A második a szó szoros értelmében vett lelkipásztori tevékenység olyan helyi egyházakban, ahol a hit virágzik és a helyi egyházak dinamikus életet élnek.

A missziós tevékenység harmadik formája ott fordul elő, ahol a megkereszteltek egész csoportjai vesztették el az élő hitet. Itt beszélünk újraevangelizálásról (RM 33).

II. János Pál tisztán meghatározta azokat a társadalmi, antropológiai és kulturális kritériumokat is, amelyek arra késztetik az egyházat, hogy missziós tevékenységét kibővítse, földrajzi adottságoktól függetlenül. Teljesen új „missziós” frontok lettek ez által megnyitva; fontos itt megemlíteni az urbanizáció új kihívásait (világvárosok), a nemzetközi élet új „areopágjait”, ahol az egyház még nem eléggé van jelen (RM 37) (politika, nemzetközi multilaterális diplomácia, média, gazdaság).

A mai pluralisztikus világban mind fontosabb szerepet játszik a missziós tevékenység egy új formája: a párbeszéd, a dialógus. Már az Ad gentes határozat felhívta az általános egyház figyelmét arra, hogy különböző emberi csoportokkal párbeszédet kell folytatni: a nem keresztényekkel (AG 16, 20, 34), minden jóakaratú emberrel (AG 11), hogy csak két példát említsek. Ezt az utat folytatták más megnyilvánulások is. A gondolat lassan, de biztosan megérett és a Redemptoris missio már nyíltan elismeri, hogy néha a párbeszéd az „egyedüli lehetőség arra, hogy tanúbizonyságot tegyünk Krisztusról” (RM 57).

A párbeszéd annyit jelent, hogy tiszteletben tartván a másik érveit és személyiségét, szabadságát, a keresztény hirdeti (ha néha nem is szóval, csak tettel és csendes tanúságtétellel) Jézus Krisztust, az ő országát, és megpróbálja egyidejűleg építeni az egyházat is. Tehát a párbeszéd magához a missziós munka természetéhez tartozik, a missziós belső énjéből fakad, annak tudatából, hogy Isten velem is párbeszédet folytat, tiszteletben tartja a szabad akaratom, szeretetben hív, hogy válaszoljak az ő kezdeményezésére. Ha így fogjuk fel a párbeszédet, mint a missziós munka egyik jellegzetességét, akkor az ad gentes tevékenység, mint az egyedüli, oszthatatlan isteni küldetés része, alapvetően négy nagy embercsoportot ölel fel:

párbeszéd azokkal, akik nem hisznek Istenben,

párbeszéd a nem keresztényekkel,

párbeszéd a modern kultúrákkal és képviselőikkel, és végezetül

párbeszéd a szegényekkel, a társadalom szélén élőkkel, a kisemmizettekkel.

Itt a párbeszédet természetesen nem szűk felfogásban értelmezem, absztrakt eszmecsereként, hanem az egész életet átfogó tevékenységként, amelyre mindig és mindenütt jellemző a másik fél tiszteletben tartása, annak szellemi és lelkiismereti szabadságának meg nem sértése.

Fontosnak tűnik rámutatni arra is, hogy a párbeszédet és az igehirdetést, tehát Jézus Krisztus hirdetését sohasem szabad úgy bemutatni, mint egymást kölcsönösen kizáró tevékenységeket. Éppen ellenkezőleg: ez a két tevékenység szervesen összetartozik. A párbeszéd szellemében hirdetjük Jézus Krisztust, az Isten országát, amely már jelen van az egész világban, mindent át akar hatni és az idők végén ezt tényleg meg is fogja valósítani (DA 77–78 és 81). Hogy a párbeszéd a mai világban mennyire fontos, azt jól mutatja a terrorizmus elleni harc is, amelynek szerves része kellene hogy legyen a minden vallással és kultúrával folytatott párbeszéd.

A keresztény missziós az új évezred küszöbén

A paradigmaváltozás szerintem éppen abban rejlik, hogy a mai missziós teológiának sikerült megszabadulnia a múlt nagy „terheitől”: a missziós tevékenység területi beosztásától és a missziós munka ama tévhitétől, hogy ez a feladat csak egy nagyon szűk körű, erre külön specializált személyeket érintő egyházi tevékenység. Mi több: az ad gentes missziós küldetés ma már nem jelenti automatikusan azt, hogy a kereszténynek ad extra, saját hazájának az elhagyására kell gondolnia. Az ad gentes csoporthoz tartoznak rengetegen itt is, az ezeréves kereszténységgel büszkélkedő magyar állam területén is, tehát nem kell elhagyni ezt a területet, és távoli vidékeken keresni a megtérésre váró embereket. Ahogy II. János Pál pápa fogalmazott az Ecclesia in Europa kezdetű apostoli levelében: „Az »öreg« kontinensen is széles társadalmi és kulturális rétegek vannak, amelyek a szó szoros értelmében igazi ad gentes missziót követelnek meg”. Más azonban a szerepe a „profi” missziós rendeknek, akik jelen vannak minden kontinensen, az ő hivatásukhoz sokszor hozzátartozik az ad extra jelleg is.

Az új évezredben a missziós munka is bizonyára új jelleget ölt majd. Ez már azért is nyilvánvaló, mert mind gyakrabban fognak a nagy keresztény múlttal dicsekvő országokba olyan misszionáriusok jönni, akik fiatal keresztény nemzetek vagy helyi egyházak soraiból származnak. Ezek a férfiak és nők pedig másképp folytatnak missziós tevékenységet, mint azok a misszionáriusok, akiket eddig láttunk egyházunkban. A fiatal egyházakból jövő misszionáriusok tudatában vannak annak, hogy a hátuk mögött nincs ezeréves (vagy még idősebb) keresztény kultúra vagy hagyomány, hogy sokkal kisebb anyagi lehetőségekkel rendelkeznek, mint a letűnt idők gazdag európai és észak-amerikai misszionáriusai. Tudják, hogy ők biztosan nem számíthatnak olyan állami segítségre vagy támogatásra, mint a nagy missziós nemzetek a középkortól a második világháború végéig.

A mai világ biztonsági és társadalmi-politikai helyzete minden kétség nélkül kihatással lesz az egyház további missziós tevékenységére is. A nagy világvallásokkal folytatott párbeszédnek előtérbe kell lépnie, épp úgy, mint a menekültekkel, a bevándorlókkal, az idegenekkel való konkrét humanitárius munkának is. Az elkövetkező évek (ha nem évtizedek) nagy próbaköve lesz az is, hogy képesek leszünk-e szolidaritást vállalni éppen ezekkel az emberekkel. Képesek leszünk-e egy igazságosabb világot építeni, vagy önző beállítottságunk miatt további háborúkkal, terrorizmussal és több tízmillió földönfutóval fogjuk „gazdagítani” földünket. A missziós munka újabb nagy kihívásával állunk itt szemben.

Zárszó

A magyar helyi egyház is missziós egyházzá vált, és ezt nem kell szégyellnünk.

Milyen értelemben missziós terület Magyarország? Biztosan nem földrajzi értelemben. De az egyházi élet különböző szektoraiban nagyon is sokszor találkozunk olyan emberekkel, akik számára a kereszténység már nem jelent élő vallást, hanem a legjobb esetben is csak egy letűnt civilizáció maradványait, vagy szép szokások összességét. Ha Magyarország antropológiai, kulturális, szociológiai helyzetét vesszük alapul, akkor igen is sok olyan emberrel találkozunk, akiknek hirdetni kell az Evangéliumot, Jézus Krisztust és Isten országát.


Német László 1956-ban született a Vajdaságban. 1977-ben belépett az Isteni Ige Társaságába, 1983-ban szentelték pappá. Tanulmányait Lengyelországban és a lublini Katolikus Egyetemen, majd Rómában végezte. Missziós munkát folytatott a Fülöp-szigeteken. Tanárként dolgozott Ausztriában, Lengyelországban, Horvátországban és Magyarországon is. 2004. május 1-től az Isteni Ige Társasága Magyar Rendtartományának a főnöke. Ma a vajdasági Nagybecskerek püspöke

 
További írásaink

   5 éves a SZGYM

        AKTUÁLIS

MISSZIÓS
    RÓZSAFÜZÉR

 
 
HITTERJESZTÉS MŰVE
SZENT PÉTER APOSTOL MŰVE
SZENT GYERMEKSÉG MŰVE
MISSZIÓS UNIÓ
Célja, hogy támogassa a világméretů evangelizációt, és az egyetemes missziós lelkület terjedését.

Célja, hogy erősödjön és növekedjen a missziós- és bennszülött papság képzésének lelki és anyagi támogatása.
A gyermekeket és kamaszokat hívja a misszió kalandjába, hogy felébressze bennük a missziós lelkületet, támogassa a keresztény szolidaritás iránti nyitottságukat.
Célja, hogy a papok és szerzetesek között a missziós lelkület elmélyítésével növekedjen a hivatások száma.
 
   
   
     
H-1223 Budapest, Jókai Mór u. 14. Tel/Fax: (+36 1) 226 4610 • E-mail: pmmmisszio@gmail.com
honlapkészítés