Pápai Missziós muvek
HITTERJESZTÉS MŰVE
PONTIFICIUM OPUS
A PROPAGANDA FIDEI


„… hogy az Evangélium minél jobban elterjedjen…”
Pápai logó
 
 
 
 
Misszió
Vatikáni dokumentumok
A Pápai Missziós Művek
Hírek, cikkek, archivum
Média
Támogatások

Amint engem küldött
az Atya,

úgy küldelek én is
    titeket (Jn 20,21)

MISSZIÓ
     ÚJ EVANGELIZÁCIÓ

II. János Pál pápa


az egyetemes
    misszió pápája

Kezdőlap arrow Hitterjesztés Műve arrow Magyar misszionáriusok tegnap és ma arrow Hogyan születik, nevelkedik és dolgozik egy japán misszionárius? I. rész
Hogyan születik, nevelkedik és dolgozik egy japán misszionárius? I. rész

Image

"Japánba 1949. augusztus 27-én érkeztem. Ha a propelleres repülőgép nem romlik el Manilában, talán éppen Xavéri Szent Ferenc Japánba érkezésének (1549. augusztus 15.) négyszáz éves fordulóján léptem volna először japán földre. Huszonhárom éves voltam akkor."

Részletek Nemes Ödön jezsuita önéletrajzi elemekkel átszőtt írásából. Megjelent a „Magyar jezsuiták vallomásai I-II. (kiadó: Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, Budapest, 1998) c. kötetben.
Terjedelmi okokból az írást két részben közöljük.




A fogantatástól a születésig

Amikor beléptem Jézus Társaságába munkáspap akartam lenni, hogy a testi munka megosztásával sorsközösséget vállaljak a nehéz körülmények között dolgozó emberekkel. Jezsuita és papi hivatásomat munkások között kaptam, ezért szerettem volna velük tölteni életemet. A szegényekkel való együttérzés háromévi jezsuita életem alatt azonban misszionáriusi hivatássá változott. Világossá lett előttem, hogy a nem keresztény japánok még nehezebb körülmények között élnek, mint az Istent ismerő keresztény munkások. Ha valaki Magyarországon komolyan érdeklődik Krisztus után, vannak elegen, akik segíteni tudják. De ahol kevés a keresztény vagy nincs, ott nem így van. Azt gondoltam, ha egyetlen japánnak is sikerül megvinnem az evangéliumot, a jóhírt, megéri a fáradságot. De bevallom, hogy vonzott a kalandokkal teli úttörő élet is.

Az is megfordult a fejemben, hogy én azért vagyok keresztény, mert voltak emberek, akik otthagyták hazájukat, és eljöttek Magyarországra minket megtéríteni. Nagylelkűségüket csak hasonló nagylelkűséggel lehet meghálálni, azzal, hogy én is továbbviszem Jézus örömhírét azoknak, akik még nem hallották. Későbbi misszionárius- életem nagy boldogsága volt, hogy sok japán életében láttam Isten kegyelmének munkáját, az örömhírt megélő élet gyümölcseit. Csodálatos élmény, ahogyan egy nem hívőből hívő keresztény ember születik. Lassan arra is rájöttem, hogy a misszionáriusi élet még radikálisabb Krisztus-követésre adhat alkalmat. Novíciuskoromban, a háború nehéz napjaiban többször megtapasztaltam, mekkora boldogság életemet csak Jézusra építeni. De felmerült bennem a kérdés: meg lehet- e ezt tapasztalni akkor is, ha elhagyom hazámat, kultúrámat, fölégetek magam mögött minden földi biztonságot, és csak Istenre támaszkodva próbálok élni? Jézus valóban tökéletes boldogságot nyújtó élettársam tud lenni a messzi Japánban is? Ha igen, akkor másoknak is mondhatom, hogy Krisztus útja az igazi boldogság felé vezető út. Erről akartam meggyőződni, ezért kértem, hogy küldjenek Japánba.

Hosszú évek múltán most már tapasztalatból mondom az itthoni kispapoknak, hogy érdemes Jézusra építeni életüket. ő igazán boldoggá tud tenni mindenkit, aki komolyan elkötelezi magát iránta és az Isten országa iránt. A Vele való személyes, mély kapcsolat minden más kapcsolatot felülmúlóan értékes, és értelmet ad az életnek. Ez a tapasztalat misszionáriusi életem legnagyobb ajándéka. Jézus százszorosan kárpótolt mindenért, amiről lemondtam. S bár én akartam az evangélium jóhírével megajándékozni a japánokat -- őszintén mondhatom --, inkább én ajándékozódtam meg általuk. Idáig azonban hosszú út vezetett. Mindenekelőtt teljesen újjá kellett születnem. Mint minden születés, ez sem történt vajúdás nélkül.

A misszionárius születése

A japán misszionárius kétéves nyelviskolában "születik". Több mint harminc fiatal jezsuita, körülbelül tíz különféle nemzet fiai tanulták együtt a nyelvet. Én voltam az egyedüli magyar. Német közöttünk nem volt, angolul még nem tudtam, így eleinte csak latinul érthettem szót azokkal, akik hajlandók voltak "deákul" megszólalni. A kezdet igen nehéz volt. A nyelvtanulás nehézségeire nem számítottam. Számomra a japán már az ötödik idegen nyelv volt. Azt gondoltam könnyen megbirkózom vele. De nagyot tévedtem. A japánul tanulás ugyanis nem csak szavak, jelek és a különleges nyelvtan elsajátítását jelenti. Meg kellett tanulnom japánul érezni, viselkedni. Ez nekem körülbelül azt jelentette, hogy férfi létemre máról holnapra egyre azon kell gondolkodnom, hogy egy nő ilyenkor hogyan viselkedne, mit érezne, és hogyan fejezné ki érzéseit, gondolatait. Az európai kultúrában felnőtt ember legfontosabb értéke az igazság, míg egy japánnál mindent felülmúló érték a harmónia. Egész gondolkodásmódom, kommunikáló képességem, sőt értékrendem gyökeres átalakítására volt szükség ahhoz, hogy beilleszkedhessem a japánok világába.

A nehézségeket csak fokozta, hogy a japánt angolul tanították, amelyet ugyancsak alig értettem. Minden héten vizsgázni kellett, fordítani angolt japánra, és fordítva. Nekem először azt kellett kisütnöm, hogy mit is jelenthet az az angol mondat magyarul, és csak azután tudtam nekilátni, hogy leírjam valamiképpen japánul, kínai jelekkel. A szótárak a japán nyelvet angolul magyarázták. Így nekem saját szótáramat kellett megírnom, négy oszlopban: a kínai jelet, annak japán kiejtését, angol értelmét és végül a magyar jelentését. Három ismeretlen és egy ismert. Holott egy ismeretlen és egy ismert a nyelvtanulás normális rendje.

Ahhoz, hogy lépést tudjak tartani társaimmal, igen sokat kellett tanulnom. A napi tizenkétórás órás memorizálás is kevésnek bizonyult az egyre bonyolultabbá váló anyag elsajátításához. Helyzetemet még súlyosbította a teljesen új környezet, a nagy meleg és a nedves klíma.

A születés fájdalmai

Az első két hónap után rám szakadt a "kultúrsokk". Ez a szó akkor még nem is létezett. Nem tudtam mi a bajom, csak azt éreztem, hogy rövidesen megbolondulok. Eszembe jutott, hogy egy nagynéném elmegyógyintézetben halt meg. Gondoltam, rövidesen odakerülök én is. Az azonban meg sem fordult a fejemben, hogy otthagyjam Japánt. Ebben a nehéz helyzetben igen nagy segítségemre volt a japán misszió történetének tanulmányozása. A 16. és 17. században sok jezsuita halt vértanúhalált a japán misszióért. Tudták, hogy biztos halál vár rájuk, mégis vállalkoztak arra, hogy titokban belopakodjanak a pap nélkül maradt japán keresztények közé. Azt gondoltam, a megbolondulás lesz az én vértanúságom. Amikor a legkeservesebb napokat éltem, elgondolkoztam azokról a jezsuitákról is, akik hosszú éveket töltöttek koncentrációs táborokban. Tőlük hallottam, hogy ott csak az marad meg ép ésszel, aki értéket tud találni a koncentrációs tábori életben is, és azért az értékért szabadon vállalja az ottlétet. Világosan láttam, hogy nekem is értelmet kell találnom abban, hogy rövidesen megbolondulok. Arra gondoltam, hogy sokkal esztelenebb dolgok miatt is bolondulnak meg emberek. Én legalább próbáltam valamit tenni Japánért. Ha ezért roppanok össze, az nem is olyan nagy szégyen. Elkezdtem komolyan imádkozni, gondolkozni és nap mint nap leírtam, hogy milyen értéket találtam a Japánért való megbolondulásban. Pár nap múlva világossá lett, mit kell tennem. Elmentem kis kápolnánkba, amely a háború alatt a japán tengeralattjárók központjának egyik terme volt. Letérdeltem az Oltáriszentség előtt és Isten kegyelmével szabadon elhatároztam, hogy ha Isten is úgy akarja, szívesen megbolondulok a japánok megtéréséért. Felajánlottam az életemet, értelmemet, mindenemet erre a célra. Vannak, akik sokkal szomorúbb okok miatt bolondulnak meg: drogoznak, isznak, kicsapongó életet élnek. Én viszont Krisztusért, az ő japán népéért bolondulok meg.

Amikor ezt ki tudtam mondani, teljesen megkönnyebbültem és nagy béke költözött szívembe: "Úgyis megbolondulok, most már nem kell semmitől sem félnem!" Tudtam, hogy a megbolondulásnál nagyobb nehézséggel biztosan nem kell már szembenéznem. Ha fáradt vagyok, ha nehéz, ha keserves, nem számít, úgyis megbolondulok. Ezt az utat pedig szabadon, örömmel és szeretettel választottam. Ez a felajánlás alapozta meg életemet Japánban. Attól kezdve már nem voltak különösebb problémáim sem Japánnal, sem a nyelvtanulással. Éreztem, hogy sikerül belegyökereznem a japán kultúrába, és könnyebb lett a mindennapi nehézségek elviselése. Lassan az angolt is kezdtem megérteni. Már nem volt szükség a magyar jelentés kikeresésére. A napi tizenkét óra memorizálás megmaradt, de már az sem számított, mert más már nem történhetik, mint az, hogy belebolondulok.

Meg vagyok győződve, hogy ezekben a szenvedésekben "születtem" meg "japánná". Negyvennégy évi misszionáriusi életemben többé semmi nehézségem nem volt Japánnal, egyszer sem gondoltam arra, hogy elhagyjam.

Első munkaköröm

A nyelviskola elvégzése után azt reméltem, hogy Tokió szegénynegyedében dolgozhatom. Csalódtam. Éppen azt a beosztást kaptam -- középiskolai angoltanár --, amit kértem, hogy ne adjanak. Mikor az igazgatót figyelmeztettem, hogy nem tudok annyira angolul, hogy tanítani tudnám, csak annyit mondott: "Tanítás közben lehet azt legjobban megtanulni." Ekkor megint segített a szabad elhatározással vállalt "bolondság". Elkezdtem tanítani egy olyan nyelvet, amelyet alig ismertem. Csak az segített, hogy próbáltam egy leckével a fiúk előtt haladni. Lassan megértettem, hogy nem is olyan buta dolog a tanárkodás. Mivel japánból kellett angolra fordítani, megadódott a lehetőség, hogy mindkét nyelvet jobban megtanuljam. Hetvenöt tizenkétéves fiút tanítottam angolra és háromszáz fiúra kellett felvigyáznom napközben. ők gyakran jót nevettek furcsa japán beszédemen. (Ezt felnőtt japánok nem tették volna meg.) Meg is kértem őket, hogy javítsák ki hibáimat és tanítsanak meg olyan kifejezésekre, amelyeket még nem tudok. ők ezt boldogan tették, mert mindig adtam egy- egy külföldi bélyeget azoknak, akik segítettek. Úgy éreztem, hogy inkább ők tanítottak és neveltek engem, mint én őket.

Tanítványaim szülei és az iskola ötven japán tanára révén betekintést nyertem a japán társadalomba. Ekkor döbbentem rá, hogy a nyelvtanulás csak az első lépés volt Japán felé. Ahhoz, hogy Japánban valamit tenni tudjak, az élethez való egész hozzáállásomat is át kell alakítanom. Ez az "átnevelődés" egy külföldinek természetesen soha nem sikerül százszázalékosan. Hosszú évek után is mindig éreztem, hogy a japánok szemében azért mindig külföldi maradok. Csak az igazán mély baráti kapcsolatokban oldódnak fel ezek a távolságok, mert ott mély, meghitt szinten folyik a kommunikálás.

Elfogadni a japánok másságát

Miért okozott annyi gondot a japán életmódba való belegyökerezés? Legegyszerűbben így mondanám: a japánok ízig-vérig mások, mint a magyarok. Ezt a radikális másságot egy példával szeretném érzékeltetni.

Japánban a tulajdonképpeni kommunikálás nem szavakkal történik. A szavaknak itt másodrendű szerepük van. Arra valók, hogy harmonikus légkört teremtsenek, hogy ugyanazon a "hullámhosszon" legyünk. Ezt úgy érhetem el, hogy lehetőleg azt mondom, amit úgy vélek, hogy a másik hallani szeretne vagy meghallgatom azt, amit ő nekem elmondani szeretne. Csak arról beszélünk, ami előmozdítja közöttünk a harmóniát. Ez mindennél, még az igazságnál is sokkal fontosabb. Mindent, ami feszültséget, kellemetlenséget okozna, amennyire csak lehet, elkerüljük. Az ilyen módon létrejött harmonikus légkör olyan szinten hoz kapcsolatba egymással, hogy intuitív módon megérezzük, felfogjuk az egymás szavai mögött rejlő gondolatokat, érzéseket, kívánságokat. A japánok számára a nyelv nem arra való, hogy valamit bebizonyítsanak, megmagyarázzanak, kifejtsenek. Amit argumentumokkal kell bizonyítani, az már nekik eleve gyanús. Ami fontos és értékes, azt -- szerintük -- intuícióval kell megragadni.

Az ilyen síkon történő kommunikációt a külföldieknek nehéz elsajátítani. Hosszú idő kell hozzá. Ha igazán szeretem a japánokat, ha örömmel vállalok sorsközösséget velük, és próbálok mindent megosztani velük, lassan, évek alatt, bizonyos mértékig bele sikerül tanulnom ebbe a japán stílusú kommunikációba. Vannak, akik a "japán mosolyt", a mindent igenlő beszédmódot színészkedésnek tartják. Én nem így látom. Ők kellemessé akarják tenni egymás életet.

Japán a szégyen-kultúra országa. A szégyen pedig elsősorban abban áll, hogy valakinek kellemetlenséget okozok. Ilyet soha sem szabad tenni, mert leszámítva a családi és baráti kapcsolatokat, nincsen megbocsátás. Tehát mindig nagyon kell vigyázni, hogy ne legyenek ellentétek, vitatkozások, feszültségek vagy akármi, ami megbontaná a harmóniát. Egy olyan kultúrában, ahol nincsenek abszolútumok, nincsen istenhit, nem ismeretes a keresztény felebaráti- és ellenségszeretet, csak így lehet széppé és elviselhetővé tenni az életet. Ez a japán életszemlélet természetesen háttérbe szorítja a személyt és fontosabbá teszi a közösséget. A japán nyelv nem ismeri a "személy" szót, ami azt mutatja, hogy az ő gondolkodásmódjukban a személy nem nagy érték. De mi, nyugatiak, sokat tanulhatnánk a japánoktól a közösség nagyrabecsülése, a harmónia előmozdítása és a természettel való egybeolvadás tekintetében.

Ez a kis kitérő megérteti talán, mi szükséges ahhoz, hogy "megszülessen" egy japán misszionárius, és milyen utakat kell járnia, ha fel akar nőni mint a japán nép tagja. Első munkaterületem, a középiskolai tanárság csak egy évig tartott, de elegendő volt ahhoz, hogy szívem mélyéből megszeressem a japánokat. Ez azért volt lehetséges, mert munkatársaim, tanítványaim és a szülők is a szívükbe fogadtak.

                                                      Image



A következő részben megismerkedhetünk a japán keresztényekkel és Ödön atya sokoldalú misszionáriusi tevékenységével - a házas- és jegyesoktatástól kezdve, a fiatalokkal való munkálkodáson át, a szegényekkel és kitaszítottakkal való sorsközösségig és az alkohol- és kábítószer alatt szenvedők gondozásáig.

 
További írásaink

   5 éves a SZGYM

        AKTUÁLIS

MISSZIÓS
    RÓZSAFÜZÉR

 
 
HITTERJESZTÉS MŰVE
SZENT PÉTER APOSTOL MŰVE
SZENT GYERMEKSÉG MŰVE
MISSZIÓS UNIÓ
Célja, hogy támogassa a világméretů evangelizációt, és az egyetemes missziós lelkület terjedését.

Célja, hogy erősödjön és növekedjen a missziós- és bennszülött papság képzésének lelki és anyagi támogatása.
A gyermekeket és kamaszokat hívja a misszió kalandjába, hogy felébressze bennük a missziós lelkületet, támogassa a keresztény szolidaritás iránti nyitottságukat.
Célja, hogy a papok és szerzetesek között a missziós lelkület elmélyítésével növekedjen a hivatások száma.
 
   
   
     
H-1223 Budapest, Jókai Mór u. 14. Tel/Fax: (+36 1) 226 4610 • E-mail: pmmmisszio@gmail.com
honlapkészítés