Pápai Missziós muvek
HITTERJESZTÉS MŰVE
PONTIFICIUM OPUS
A PROPAGANDA FIDEI


„… hogy az Evangélium minél jobban elterjedjen…”
Pápai logó
 
 
 
 
Misszió
Vatikáni dokumentumok
A Pápai Missziós Művek
Hírek, cikkek, archivum
Média
Támogatások

Amint engem küldött
az Atya,

úgy küldelek én is
    titeket (Jn 20,21)

MISSZIÓ
     ÚJ EVANGELIZÁCIÓ

II. János Pál pápa


az egyetemes
    misszió pápája

Kezdőlap arrow Hitterjesztés Műve arrow Magyar misszionáriusok tegnap és ma arrow Misszionáriusok levelei Magyarországról és Erdélyről
Misszionáriusok levelei Magyarországról és Erdélyről

ImageKönyvajánló két tudományos műről, amelyek a XVI-XVII. századi Magyarországon és Erdélyben működő misszionáriusok jelentéseit dolgozzák fel.









Litterae Missionariorum de Hungaria et Transilvania (1572-1717) I-IV.

Edidit: István György Tóth (Bibliotheca Academiae Hungariae - Roma Fontes 4.), Roma-Budapest 2002-2005.

Misszionáriusok levelei Magyarországról és Erdélyrõl (1572-1717) I-IV. Kiad.: Tóth István György (Bibliotheca Academiae Hungariae - Roma Fontes 4.), Roma-Budapest 2002-2005.

Forrás: kurrenstörténelem



Katolikus misszionáriusok jelentései

Relationes missionariorum de Hungaria et Transilvania (1627–1707). Edidit: István György Tóth. Roma–Budapest 1994. 459. lap. Bibliotheca Hungariae in Roma. Fontes 1.

Tóth István György jól ismert név a magyar értelmiségi és egyháztörténeti kutatások területéről. Az MTA Történettudományi Intézetének munkatársaként Benda Kálmán, Jászay Gabriella és Kenéz Győző társaságában összegyűjtötte, és sajtó alá rendezte a Moldvai csángó-magyar okmánytár (1467–1706) két vaskos kötetét. A mostani könyve elé írt emléksorok („Verba docent, exempla trahunt. In memoriam Colomani Benda”) jelzik, hogy mesterének példája mélyen gyökeret vert lelkében, a história, a tudomány iránti elkötelezettség jegyében.

Bevezetőjének tanúsága szerint Benda Kálmán hívta fel figyelmét a Hitterjesztés Szent Kongregációja (Sacra Congregatio de Propaganda Fide) levéltári anyagaira, ugyanakkor egész munkája során élvezte a Rómában dolgozó magyar és nem-magyar levéltárosok-kutatók támogatását. Forráskiadványa sem jelenhetett volna meg az olasz kormány és az Alexander von Humboldt (Bonn) ösztöndíj nélkül. A dolgok természetéből adódik, hogy – a Római Magyar Akadémia és a Ráday Gyűjtemény mellett – az MTA Történettudományi Intézete biztosította a megjelenést, de patrónusai közt szerepel a „Kulturális és történelmi emlékek feltárása, nyilvántartása és kiadása” program is.

Mindenesetre értelmes célra és érdemes kutatóra fordult a támogatás: ezt a gondolatot ébreszti bennünk, ha tanulmányozzuk Tóth István György újabb könyvét. Úgy érezzük, hogy jól megtanulta mesterétől „a forráskiadás szabályait”. Benyomásunk megalapozottságát igazolja az a kötetbe foglalt 27 magyarországi és 39 erdélyi jelentés a XVII. századból, amelyet római katolikus misszionáriusok készítettek.

Indulásképpen idézzük a szerzőt: „A misszionárius a 20. században elsősorban távolból érkezett papot jelent, aki négerek vagy indiánok között terjeszti a katolikus hitet. A 17. században azonban a katolikus egyház nemcsak távoli földrészeken tartott fent missziókat, hanem Európa számos országában is térítettek misszionáriusok: a protestáns Angliában és Hollandiában éppúgy működtek, mint a török birodalomban vagy akár Itáliában, az ott élő albánok és görögök között. A 17. században Magyarország is elsőrendű missziós területnek számított.” (A helytálló megállapításban csupán a „misszionárius” fogalom jelenkori leszűkítését kifogásolhatjuk, hiszen századunkban nem-katolikus hittérítők is dolgoznak, így például a református Babos Sándor Mandzsúriában, de sokan mások is.)

A mű forrásanyagával betekintést nyújt a reformációtól és ellenreformációtól visszhangzó 17. század katolikus misszionáriusainak munkájába, s így szervesen illeszkedik történelmünk és egyháztörténelmünk folyamatába. Abból mi itt elsősorban az erdélyi vonatkozásokat érintjük.

Kétségtelen, hogy akkoriban, a reformáció nyomában, a lutheránus, református és unitárius vallás elterjedésével a katolikus egyház pozíciói erősen meggyengültek Erdélyben. Ahogyan az erdélyi piarista professzor, Biró Vencel írta: „Kevés volt a pásztor, szerteszéledt a nyáj...”.  A katolikus egyház javait szekularizálták, püspöksége megszűnt, templomainak java részét elvették, a jezsuitákat ismételten elüldözték, alig voltak iskoláik, erősen leszűkült a papképzés, a kiadási lehetőségek összeomlottak, a katolikusság száma erősen összezsugorodott, a hívek sokhelyütt nem bérmáltak, nem gyóntak, nem volt, aki a gyermekeket keresztelje, sok templom nem volt felszentelve. Sok bajt okozott, hogy az egyházszervezet kereteinek gyengülésével az egyháziak erkölcsei is erősen megromlottak: többen botrányos életet folytattak, elhatalmasodott az iszákosság, kocsmatartás, anyagiaskodás, egyházi javak eltulajdonítása, terjedt a papi nőtlenség semmibevétele. Ilyen körülmények között nem volt meglepő, hogy a világiak között eluralkodott a válás és újraházasodás, s ha ezzel az egyházi vezetők szembefordultak, a megtévedtek más hitre tértek át.

Noha valamennyire stabilizálódott, a katolikus egyház helyzete a XVII. század közepén sem volt rózsás Erdélyben. Ügyeit Bethlen Gábor óta vikárius, püspöki helynök vezette, templomai egy részét visszakapta, iskoláinak száma lassan növekedett, a papok mellett szerzetesek is dolgoztak a térítésen-visszatérítésen, de még nagyon sok volt a gond. A helyzet megváltoztatásában fontos szerepe volt a XV. Gergely által alapított Hitterjesztés Szent Kongregációjának. Irányításával misszionáriusok érkeztek Magyarországra és Erdélybe, és mentették, ami még menthető volt.

Elsőrendű fontosságú feladatuknak az egyházszervezői munkát tekintették. Ennek rendjén az érkezők „őrségeket” alakítottak, számba vették a híveket, és kolostorokat alapítottak. A ferencesek a régebbi csíksomlyói mellett Mikházán, Szárhegyen, Tövisen és Fehéregyházán létesítettek kolostort, míg a jezsuiták Kolozsmonostoron újjászervezték rendházukat, s valamennyien azon voltak, hogy orvosolják a plébániák paphiányát és erősítsék a hívek lelki gondozását. Erre annál nagyobb szükség volt, mert Erdélyben olyan katolikusokat is találtak, akik 70–80 éves koruk ellenére sohasem gyóntak és sok volt a meg nem keresztelt gyermek, sőt felnőtt is. A hagyományos katolikus vidékek (Csík, Gyergyó, Kászon) még jobban megszilárdultak, másutt erősödött egyházuk befolyása (Udvarhelyszék, Kolozs vármegye stb.). Történt ez annak ellenére, hogy az ide küldött bosnyák, olasz és dalmát ferencesek – mint az csángó földön is történt – komoly villongásokba keveredtek erdélyi magyar társaikkal. Az idegenből érkezett misszionáriusok szerepe nem volt jelentéktelen a katolikus egyház életében, de számos hátránnyal járt: nem ismerték az itteni viszonyokat, a nép nyelvét és szokásait, ami munkájukat nagyon hátráltatta. Azért meggondolkoztató, amit Lippay György esztergomi érsek 1665-ben az idegen hittérítők erdélyi kártevéséről ír. Noha ő már csak hatásköri okokból sem lelkesedett a Kongregáció által küldött misszionáriusokért, jelentésében vitathatatlanul munkájuk számos fogyatékosságára világított rá. Nagyon jó gondolat volt a Függelékben (Appendix) lévő kérdőpontok közlése: azért, hogy a szerzetesek jelentései minél konkrétebbek legyenek, a Kongregáció 90 kérdőpontra adandó válaszra kötelezte őket.

De nemcsak egyháztörténeti szempontból jelentős a kiadvány: számos művelődéstörténeti adatot is szolgáltat, különösen az iskolázás területéről. A katolicizmus erdélyi hanyatlása idején különösen fontos volt, hogy a jezsuiták újjáépítették és szervezték hagyományos iskoláikat, így például a kolozsmonostorit. A ferencesek régebbi és újonnan alapított iskoláiban szintén folyt oktatómunka, éppúgy, mint a plébániai iskolákban. Érdekes a ferences Francesco Leone de Modica számbavétele az erdélyi katolikus iskolákról. Szerinte 1638-ban Kolozsmonostoron 140, Gyulafehérváron és Karánsebesen kb. 50–50, Kisfenesen pedig 20 diák tanult, de minden főúri udvarban és székelyföldi plébánián működött alsófokú iskola 15–20 tanulóval. A tanulók létszáma a 17. századi Erdélyben növekedőben lehetett, mert Modesto a Róma olasz ferences 1651–1652 körül három kolozsvári katolikus iskolamester keze alatt 50–60 diákról beszél, Gyulafehérváron közel 100-ról, Csíksomlyón 80-ról, Mikházán pedig 40 tanulóról. Ha nem is olyan sokan, mint a protestánsok esetében, de az erdélyi katolikusok közül is mentek diákok külföldi peregrinációra. Az egyházi központok mellett kisebb-nagyobb könyvtárak működtek. Figyelemreméltó az idegen szerzetesek megfigyelése a latin nyelv erdélyi elterjedéséről: eszerint a latint nemcsak a papok, szerzetesek, értelmiségiek ismerték, hanem a nemesek és katonák is érintkezési eszközként használták.

A katolikus vallás Erdélyben recepta religio volt ugyan, de a protestáns fejedelmi abszolutizmus rendszere eléggé mellőzte, adott esetben elnyomta azt. Az erdélyi katolikus püspök nem volt ugyan az országban, de Bethlen Gábor kora óta működő vikárius igyekezett az egyházszervezetet vezetni és összetartani. Egyébként a forrásokból kitetszően az erdélyi fejedelmek a XVII. században néha türelemmel, máskor türelmetlenséggel viseltettek a katolikusság iránt.

A hozzánk érkezett misszionáriusok számba vették a rájuk bízott nyájat, a hívek számát, máskor a provincia általános leírását is nyújtják, egyes vidékekről-városokról közölnek adatokat. Számbavételükkel számunkra fontos sztatisztikai, demográfiai adatokat szolgáltatnak, így mikor Damokos Kázmér ferences 1657-ben azt írja, hogy Erdély lakosságának egyharmada szász, egyharmada román és egyharmada magyar (a székelyekről külön nem beszél). A katolikusok arányát az egész magyar népesség negyedére teszi, Csíkban pedig 20 000 katolikust emleget. Megjegyzendő azonban, hogy mindez becslés és nem összeírás eredménye. Igen fontos, hogy 1668-ból és 1670-ből a székely székek plébániáiban élő hívekről pontos adatokat közölnek. A jelentések alapján Tóth István György bevezetőjében összesítő táblázatokban számol be a székely székek vizsgálatának eredményeiről, a katolikusok számának alakulásáról. Táblázatai nemcsak egyháztörténeti szempontból fontosak, hanem általános történeti szempontból is, mert még egyszer érzékeltetik az 1658–1662 közötti idegen dúlások áldatlan demográfiai következményeit, a székelyföldi katolikusság számának visszaesését, amiből következtetni lehet a magyar lakosság súlyos pusztulására.

De a jól informált szerző nemcsak a számok világában, hanem egész bevezetőjében kitűnően eligazít Erdély változatos vallási világában. Minden lényeges kérdést felvet és tárgyal, egyben értékel, és segít, hogy forrásai beépüljenek az általános és sajátos fejlődésvonalakba. Művének használhatóságát növeli, hogy a latin és olasz nyelvű jelentéseket magyar és német tartalmi összefoglaló előzi meg és bőséges jegyzetanyag kíséri. Hátul Index (hely-, név- és tárgymutató) található (ami egyébként helynevek tekintetében még bővíthető volna). Van bőséges bibliográfiája és helynévazonosítója (Concordantia nominum locorum). Nemzetközi kitekintését biztosítja, hogy a könyvet nemcsak magyar, hanem német és olasz tartalomjegyzék zárja.

Mindent összevéve: Tóth István György forráskiadványa a történettudomány nyeresége.

Csetri Elek

Forrás: www.oszk.hu


 
További írásaink

   5 éves a SZGYM

        AKTUÁLIS

MISSZIÓS
    RÓZSAFÜZÉR

 
 
HITTERJESZTÉS MŰVE
SZENT PÉTER APOSTOL MŰVE
SZENT GYERMEKSÉG MŰVE
MISSZIÓS UNIÓ
Célja, hogy támogassa a világméretů evangelizációt, és az egyetemes missziós lelkület terjedését.

Célja, hogy erősödjön és növekedjen a missziós- és bennszülött papság képzésének lelki és anyagi támogatása.
A gyermekeket és kamaszokat hívja a misszió kalandjába, hogy felébressze bennük a missziós lelkületet, támogassa a keresztény szolidaritás iránti nyitottságukat.
Célja, hogy a papok és szerzetesek között a missziós lelkület elmélyítésével növekedjen a hivatások száma.
 
   
   
     
H-1223 Budapest, Jókai Mór u. 14. Tel/Fax: (+36 1) 226 4610 • E-mail: pmmmisszio@gmail.com
honlapkészítés