Pápai Missziós muvek
PÁPAI MISSZIÓS MŰVEK

PONTIFICIE OPERE MISSIONARIE
PONTIFICAL MISSION SOCIETIES
Pápai logó
 
 
 
 
Misszió
Vatikáni dokumentumok
A Pápai Missziós Művek
Hírek, cikkek, archivum
Média
Támogatások

Amint engem küldött
az Atya,

úgy küldelek én is
    titeket (Jn 20,21)

MISSZIÓ
     ÚJ EVANGELIZÁCIÓ

II. János Pál pápa


az egyetemes
    misszió pápája

Kezdőlap arrow Misszió arrow Mi a misszió? arrow A misszió alapelveiről és az elfogadás határairól
A misszió alapelveiről és az elfogadás határairól

Image

Az eltérő kultúrák gazdagíthatják hitünket


A misszió huszonegyedik századi gyakorlatáról és elméletéről

Interjú Tóth Zoltán verbita szerzetessel


- Az egyes emberek megtérése nagyon intim dolog, végül is az adott személy és Isten között történik. Mi az, amit az emberek "megtérítéséről" mégis tanítani lehet, mivelfoglalkozik a missziológia?


- Jézus Krisztus ránk bízta, hogy hirdessük az ő örömhírét az emberiségnek, hogy az embereket minél szorosabb kapcsolatra vezessük Istennel. Ennek a módszere a történelmi kortól és a helyzettől függően különböző lehet. Ezzel az egyház már rögtön az intézményes működése elején szembesült: a jeruzsálemi zsinaton arról kellett dönteniük az apostoloknak, hogy a pogányságból megtérőknek meg kell-e tartaniuk a zsidóság törvényeit ahhoz, hogy Krisztus követői legyenek, vagy nem. A missziológia lényegében ezzel foglalkozik: különböző kulturális közegekben hogyan lehet a legmegfelelőbben és leghiánytalanabbul hirdetni Jézus Krisztust? Mi az, ami a hitünknek csak kulturális járuléka, és mi az, ami elengedhetetlen lényegi része?

- A missziót tehát az segíti, ha eltekint ezektől a "kulturális járulékoktól", és csak a lényegre koncentrál?


- Igen, ez az egyik feladat: fel kell mérni, hogy mi az, amit nem kell megkövetelni a más kultúrákban élő megtérőktől. Ugyanennek a kérdésnek persze az a másik oldala, hogy mi az, amit mindenképpen el kell hagyniuk, ha keresztények akarnak lenni. És ugyanilyen fontos kérdés az is: mi az, amit helyi kultúrában fel lehet használni a misszióhoz, ami gazdagíthatja a kereszténységet.

- Tudna ezekre példát mondani?


- Például az olyan hagyományok, amelyek egy totemállattól származtatják a törzset, a legszigorúbb ellentétben állnak a keresztény hittel, de ugyanilyen súlyos probléma a többnejűség is. Ellenben a Távol-Keleten a lelki életnek köztudottan nagyon régi és mély kultúrája van, amiből mi is tanulhatunk.

- Nem lehet mindig könnyű a döntés annak kérdésében: mi az a kulturális hagyomány, amit még befogadhat az egyház annak veszélye nélkül, hogy viszonylagossá tenné a tanítását?


- Állandó feladatunk gondosan megvizsgálni, mi az, ami ellentmond a tanításunk lényegének, és mi az, ami nem. A missziológia ezért nem merülhet ki annak tanulmányozásában, hogy miként folyt a missziós tevékenység régen, hanem abban is segítenie kell, hogy a jelenlegi helyzetben jó válaszokat adjunk a felmerülő kérdésekre.

Ez egyébként nem csak a távoli földrészek eltérő kultúrájával kapcsolatban merülhet fel, hanem akár Magyarországon belül is. Hiszen másképpen kell szólnunk egy idős parasztasszonyhoz, mint egy diplomáshoz, és megint másképpen egy városi hajléktalanhoz, de mindegyiknek ugyanazt az igazságot kell mondanunk, mindegyikkel Jézus Krisztus örömhírét kell megértetnünk.

- Gondolom, gyakran kérdezik a verbita szerzetesektől: miért jönnek-mennek a világban, amikor a saját országukban is találnának bőven térítenivalót. Az eddigiek alapján kezdek sejteni egy lehetséges választ: az eltérő kultúrák találkozása segíthet abban, hogy a misszió valóban a kereszténység lényegére irányuljon, és ne a "kulturális járulékokra".


- Nyilvánvaló, hogy minden embernek más az Istennel való kapcsolata. Nem arra gondolok, hogy az egyiknek jó, a másiknak rossz, hanem hogy csak egyszerűen más. Ugyanígy minden keresztény csoportnak megvan a maga kulturális hátteréből fakadó sajátos Isten-képe. Ezeknek a különböző tapasztalatoknak a találkozása termékenyítőleg hathat a felekre.

Európára azt szokták mondani, hogy itt egy "fáradt kereszténység" a jellemző. Eközben azt látjuk, hogy Ázsiában vagy Dél-Amerikában virágzó keresztény közösségek vannak. Még olyan országokban is, mint például Indonézia, ahol a keresztények számaránya a két százalékot sem éri el. Felmerül a kérdés: mi az ő titkuk? Nem csak a magyarországi paphiány miatt van szükség arra, hogy ilyen országokból idejöjjenek a missziós atyák, hanem azért is, hogy elmondják nekünk a "titkukat".

Nekünk, magyaroknak is megvolt persze a "titkunk", amivel a kereszténység itt átvészelte a másfél évszázados török megszállást is, de az utóbbi kétszáz évben - és az utóbbi évtizedekben különösen - ezt elfelejtettük. Éppen ezért szükségünk van az ő Isten-tapasztalatukra is. Ezt a célt szolgálta az is, hogy a mostani a paphiányos években fiatal magyar testvérek mentek távoli misszióba. Az ő tapasztalataikra ugyanúgy szükségünk van. Mindez természetesen soha nem egyirányú folyamat, hanem mindig kölcsönös. Csak az a dialógus tölti be teljesen a maga funkcióját, amelyben minden fél számára egyaránt lehetőség van a megnyilatkozásra, és ugyanúgy mindegyik fél képes a meghallgatásra és befogadásra.

A modern kommunikációs eszközök miatt kisebb lett a világ, és ez felértékeli annak jelentőségét, hogy a mi egyházunk nemzetek fölött ívelő egyház. Minden verbita közösség nemzetközi összetételű, és nem csak azért, hogy eleget tegyünk Szent Pál felhívásának "viseljétek el egymást", hanem azért, hogy gazdagítsuk egymást.

- Mindez rendkívül "modernül" hangzik. Manapság a kultúraközi kommunikáció témakörében menedzserszemináriumokat szerveznek, a bölcsészkarokon divatszak a kulturális antropológia - ám úgy tűnik, mindennek fontosságával az egyház, illetve a verbiták már réges-régen tisztában vannak...


- A missziológia interdiszciplináris tudomány, amelyben a teológia különböző ágai mellett olyan segédtudományoknak is fontos szerepük van, mint az etnológia és a kulturális antropológia. A kulturális antropológia tanulmányozásában a verbita atyák nagy hírnévre tettek szert, Wilhelm Schmidt neve például biztosan ismerős mindenkinek, aki ezzel foglalkozik.

Mindig is élt az egyházban az az elv, hogy a Szentlélek ott fú, ahol akar, vagyis hogy nem csak az egyházi vezetőkben, hanem a hívekben, a helyi szokásokban, a sajátos kultúrhelyzetekben is megszülethetnek olyan gondolatok és kezdeményezések, amelyek fontosak az egyház számára. Ennek lehetnek veszélyei is; egyes kezdeményezések túllőhetnek a célon, és ilyenkor Rómának be kell avatkoznia.

- Például milyen esetben volt erre szükség?


- A felszabadítás teológiája erre a legismertebb példa. Dél-Amerikában alakult ki az a katolikus irányzat, amely az ottani mélységes nyomor ellen küzdött, és amelynek egyes ágai ehhez akár a fegyveres gerillaharc eszközeit is felhasználhatónak tartották. Egyházunk vezetése elutasította ezt a felfogást, és ragaszkodott ahhoz, hogy az egyház - Jézus példáját követve - csak a szeretet eszközeit alkalmazhatja. De a felszabadítás teológiájából sok minden megmaradt, amit az egyház elfogad, és ami által mindannyian gazdagodtunk: ezek közül kiemelkedik a kiengesztelődés teológiája, amely a bűnös struktúrák alóli felszabadítás eszméjének világra szóló művét a személy jó iránti belső elköteleződésén és a minket kísértő bűn elutasításán kezdi. Így a krisztusi példa szoros követése által, mintegy belülről, vér nélkül szabadul fel az emberiség a világot élhetetlenné tevő bűn - nevezetesen az önzés - igája alól. Kiengesztelődés ez, mert nem a bosszú vezeti, hanem a szeretetben való megújulás, és így a megbocsátás.

- Visszatérve az egyház nemzetekfelettiségéhez: ennek kiemelése nem vált ki némi ellenérzést az egyes nemzeti egyházakon belül? A vulgáris ellenzők a túlhangsúlyozott nemzetekfelettiséget akár a nemzetietlenséggel, a hagyományokat tagadó internacionalizmussal is párhuzamba állíthatják. Egy olyan árnyaltabb kérdésfelvetés mindenképpen megfontolásra érdemes lehet, hogy vajon el lehet-e ténylegesen mélyülnünk a hit igazságaiban anélkül, hogy az egyház meglevő kulturális hagyományait, "járulékait" meg ne ismernénk, el ne fogadnánk?


- Aki a saját nemzeti egyházának hagyományaiban él, és ezen a téren erős az identitása, annak a hitét nem veszélyezteti, ha más kultúrákat is megismer. A saját anyanyelvemet sem felejtem el, ha megtanulok egy másikat. A problémát az okozza, ha olyanok hivatkoznak ilyen kulturális sajátosságokra, akiknél már csak a máz van meg, de a lényegi belső már nem létezik. Így ez csak kifogássá válik a gyakorlatilag hitetlen, kereszténytelen ember számára.

A hithirdető Európában azt szeretné, ha a más kulturális sajátosságokkal átitatott kereszténység megtermékenyítőleg hatna azokra az emberekre, akik éjjel-nappal dolgoznak, vagy csak a média által sulykolt mintákat látják maguk körül. Ők vajon milyen módon tudnak Istenhez közelebb kerülni? Aligha úgy, mint a régi parasztember, akinek volt módja órákat tűnődni - mondhatnánk: kontemplatív lelkigyakorlatot végezni - valahol a határban, amíg a kecskék legeltek. Ha a mai embert a "megkeresztelt" keleti meditációs technikák megtanítják újra imádkozni, akkor ezzel nem veszítünk, hanem gazdagodunk.

- De a sokféle egyenrangúnak tekintett kulturális hatás keveredése nem jár-e azzal a veszéllyel, hogy az emberek számára a hit lényege is viszonylagossá válik, és egyfajta "keverékvallást" eredményez?


- A szinkretizmus kétségtelenül veszélyforrás. Ezért is van szükség arra, hogy a misszióval foglalkozók jól képzettek legyenek. Ami ellentmond az egyház tanításának, arra határozottan nemet kell mondani.

- Ez utóbbi persze konfliktusokkal is járhat.


- Nem mindig könnyű eldönteni, hogy meddig kell, illetve szabad elmenni ezekben a konfliktusokban. Pápua-Új-Guineában például a poligámia problémája mindmáig napirenden van - s ez ott elsősorban anyagi kérdés, vagyis az tud magának több feleséget vásárolni, aki gazdagabb. Egy kereszténynek megtért törzsfőnöknek például a közelmúltban eszébe jutott, hogy mégiscsak szerez egy második feleséget is, amire a faluban élő verbita atyának, aki addigra komoly befolyást nyert a bennszülöttek között, egészen határozott válasza volt: leakasztotta a puskáját a falról, és a levegőbe lövöldözve szétkergette az esküvőre összegyűlt társaságot. Felmérte, hogy a törzsfőnök rossz példája hosszú évek missziós munkáját teheti tönkre. A módszer helyességén vitatkozhatunk, mindenesetre akkor ez a tett megmentette a helyzetet, és ez ma is érezhető.

Korábban az egyházban egészen komolyan fölmerült, hogy az "első generációs" keresztényeknek esetleg engedélyezni lehetne a többnejűséget. Ez azért lett volna hibás magatartás, mert az egyébként sok tekintetben káros globalizáció alapvetően mégiscsak a monogámia gondolatát viszi be a helyi kultúrába. Furcsa lett volna, ha a helyi hagyományok iránti türelem jelszavával éppen az egyház állt volna a poligámia mellé.

- Hagyományos vád a keresztény missziókkal szemben, hogy rombolják a helyi hagyományokat.


- Egyes etnológusok ezt ma is így gondolják. De hát elsősorban az embert kell nézni, és csak utána a hagyományok értékét! Vannak olyan vallási hagyományok - például Afrikában az animista rítusok -, amelyeket az emberek csak félelemből követnek. Őket vajon meg kell hagyni ebben a folyamatos rettegésben? Nem lehet a kultúrákat egyfajta élő múzeumnak tekinteni; nem lehet eltekinteni egy beteg ember meggyógyításától azért, mert valami érdekes, különleges betegsége van, amit kíváncsian nézegethetnek a tudósok egy egyetemi tanszéken. Vagy ahhoz is hasonlíthatnám ezt a magatartást, mint ha egy gyereket nem hagynánk felnőni, mert "olyan aranyos", amikor még kis butuska.

- Térjünk vissza Magyarországra! Úgy érzem, a rendszerváltás környékén volt az egyházunknak egyfajta missziós lendülete, megvolt benne az a vágy, hogy magához vonzza a kereső embereket. Mára pedig erről mintha átkerült volna a hangsúly oda, hogy rendezkedjünk be mi magunknak, hozzuk létre a saját intézményeinket, közösségi fórumainkat és így tovább. Ön hogyan látja a magyarországi misszió helyzetét?


- Nem fogyott el a lendület, amit az is mutat, hogy az új budapest-esztergomi érsek a beiktatása után, pünkösd másnapján meghirdette az egyházmegye missziós programját. Kétségtelen, hogy a rendszerváltáskor sok embert megérintett az egyház üzenete, de hát minden csoda három napig tart, és kiderült, hogy könnyebb tüzet gyújtani, mint a lángot fenntartani. Kiderült, hogy az egyházban is vannak emberi gyengeségek, nehézségek, kétértelműségek, és ez ahhoz vezetett, hogy sokan csalódtak az egyházban, a kereszténységben, amit persze meg sem ismertek igazán. Ebbe nem nyugodhatunk bele; sem a papság, sem a hívek. Stagnáló kereszténység nincs: ennek a hitnek a lényege a dinamizmus, a folyamatos fejlődés igénye - és éppen ez lehet a vonzerő az európai kultúrában élő kiábrándult, megfáradt tömeg számára, amelyet valóban nehéz megszólítani. Én sok pozitív példát látok erre Európában

- Konkrétan: milyen "missziós technikák" látszanak sikeresnek itt, a kiábrándult és megfáradt tömegek földrészén?


- Korábban sokan nem tartották megfelelőnek az utcai evangelizáció módszerét - azaz hogy egyszerűen a közterületeken szólítanak meg embereket a missziósok -, most azonban belátják, hogy ez is fontos és szükséges módszer. De a legfontosabb az, hogy nyitott szemmel és nyitott szívvel járjunk, észrevegyük, ha valaki gondokkal küzd, és úgy forduljunk felé, ahogyan azt Krisztus tenné a helyünkben.

Az egyik alapkérdés tehát az, hogy képesek vagyunk-e kilépni az önzésünkből és egymásra figyelni. A másik alapkérdés pedig az, hogy mi magunk boldogok vagyunk-e a hitünkben, Krisztus örömhíre él-e a szívünkben. Ha én boldog vagyok, akkor értem meg, hogy Krisztus mit ad számunkra, és akkor tudom továbbadni. Erdő Péter bíboros úr programjának is ez az első lépése: a missziót kezdjük önmagunknál!

A missziónak nem lehet az a lényege, hogy száraz teológiai ismereteket vagy erkölcsi szabályokat közlünk - azt a felemelő érzést kell megosztanunk, amit számunkra a Krisztushoz tartozás jelent. Egyszer megkérdezték tőlünk: tulajdonképpen mit hirdettek ti? Erre egy rendtársam kapásból rávágta: azt, hogy ne köpjük le egymást. Talán nem ez a legprecízebb megfogalmazása a hitünk lényegének, de éppen abban a helyzetben pontosan megfelelt annak az életállapotnak, amiben a kérdező volt. Ez tehát a misszió következő fontos szabálya: mindig arra a kérdésre válaszoljunk, ami a másik emberben megszületett! Meg nem született kérdésekre nem lehet jó válaszokat adni.

Forrás: www.igen.hu
 
További írásaink

   5 éves a SZGYM

        AKTUÁLIS

MISSZIÓS
    RÓZSAFÜZÉR

 
 
HITTERJESZTÉS MŰVE
SZENT PÉTER APOSTOL MŰVE
SZENT GYERMEKSÉG MŰVE
MISSZIÓS UNIÓ
Célja, hogy támogassa a világméretů evangelizációt, és az egyetemes missziós lelkület terjedését.

Célja, hogy erősödjön és növekedjen a missziós- és bennszülött papság képzésének lelki és anyagi támogatása.
A gyermekeket és kamaszokat hívja a misszió kalandjába, hogy felébressze bennük a missziós lelkületet, támogassa a keresztény szolidaritás iránti nyitottságukat.
Célja, hogy a papok és szerzetesek között a missziós lelkület elmélyítésével növekedjen a hivatások száma.
 
   
   
     
H-1223 Budapest, Jókai Mór u. 14. Tel/Fax: (+36 1) 226 4610 • E-mail: pmmmisszio@gmail.com
honlapkészítés